A mesterséges intelligencia mára észrevétlenül átszőtte a mindennapjainkat. Az internethasználók jelentős része – kortól függetlenül – napi szinten használ AI-alapú alkalmazásokat, gyakran anélkül, hogy tudna róla. Ma már alig létezik olyan online felület, amely ne működne valamilyen formában mesterséges intelligencia támogatásával.
Előre leszögezem, kedves olvasó, hogy nem vagyok AI-ellenes, vagy valamilyen apokaliptikus világvége szekta tagja, ahol attól rettegünk, hogy a gépek átveszik a hatalmat. Inkább csak a gondolkodás képességének „elvesztése” aggaszt. Így ha AI-imádó vagy, akkor ez a cikk talán nem neked szól – de ha kicsit szeretnél elgondolkodni ezen a témán, remélem, egy jó gondolatébresztőt találtál.
Automatizált kényelem mindenek felett?
A technológiai fejlődés hatására életünk minden területén megjelentek olyan funkciók, amelyek hatékonyabbá, egyszerűbbé és kényelmesebbé tették a hétköznapokat. Nem kell már azon gondolkodnunk, merre forduljunk ki reggel az autóval – a GPS úgyis megmondja. Nem kell ötletelnünk a vasárnapi ebéden – a ChatGPT recepteket ajánl. Néhány jól célzott paranccsal pedig akár egy teljes havi közösségimédia-tartalmat is előállíthatunk – minimális erőfeszítéssel, másodpercek alatt.
Új faj születik?
Az ugrásszerű fejlődés vitathatatlan előnyei mellett azonban megjelentek olyan következmények is, amelyekről egyre kevésbé beszélünk. Az AI korlátlan és felelőtlen használata miatt olyan emberi képességekről mondunk le önként, amelyek elvesztése hosszú távon visszafordíthatatlan lehet. A több százezer év alatt kialakult gondolkodó Homo sapiens kényelmi okokból lassan feladja saját intellektuális erőfeszítéseit – és ezzel megszületik a Homo promptus.
Ez az új típus már több tudományos írásban is megjelent – néhol pozitív értelemben: technológiailag képzett, digitális környezetben magabiztos felhasználóként. Másutt azonban inkább egy gépektől függő, reflexből parancsokat író, a gondolkodás helyett automatizált mintákat követő emberként ábrázolják.
Jelen esetben ez utóbbival foglalkozom, azzal a fajtával, aki kérdés nélkül adja át az irányítást a technológiának – és ezzel szinte észrevétlenül veszít el valami fontosat. Fontos kiemelni: természetes, hogy minden új generáció más eszközöket használ. A probléma nem az eszközben, hanem a használat módjában rejlik.
A promptgeneráció felsőoktatása
A Homo promptus megjelenésére leggyakrabban a fiatal, trendszetter generáció kapcsán hívják fel a figyelmet, különösen a felsőoktatásban tanulók körében. A jelenséget elsőként Lucas Walsh és Rosalyn Black kutatta ausztrál, francia és brit egyetemisták között. Vizsgálatukban arra keresték a választ, hogyan hatnak a fejlett nyelvi modellek a tanulási szokásokra, miként formálják át a tudásszerzéshez való viszonyt, és milyen attitűdöt alakítanak ki a hallgatókban a mesterséges intelligencia iránt.
Saját tapasztalatból mondhatom: a kutatás eredményei nálunk sem mutatnak mást. Bár Walsh és Black nemcsak negatív hatásokat emelnek ki, több ponton is világosan látszik, hogy sok felhasználó elkényelmesedik, és fokozatosan kiengedi a kezéből a gyeplőt. A döntéseink nagyrésze illúzióvá vált, mert hiába mi adjuk a parancsot, azt a nyelvi modell felülírja, és ajánlatot tesz, amit legtöbbször gondolkodás nélkül elfogadunk. Persze még mindig van lehetőségünk azt felülírni – de legtöbbször ezt nem tesszük, kimondva azt, hogy ő jobban tudja, hisz az egész internet a lába előtt hever.
Az önálló döntéshozatal képességének elvesztése pedig lehet, hogy nem ma, de a jövőben komoly következményekkel járhat.
Egy szakma vége?
A kommunikációs szakma sem kivétel. Két év alatt hozzászoktunk, hogy „digitális kollégánk” készít posztokat, stratégiákat, vizuális anyagokat. Gyakran az első változatot elfogadjuk, még akkor is, ha érezzük: lehetne jobb is. De hol marad a szakmai igényesség, a kreatív gondolkodás, a fejlődés lehetősége? Hogy lesz egy juniorból valaha senior, ha éveken át csak promptokat ír?
Mi történik majd, ha egyszer egy szabályozás miatt az AI-eszközök nem lesznek elérhetők? Mihez kezd egy olyan generáció, amely nem tanult meg gondolkodni, csak utasítani?
Találkoztam olyan egyetemi hallgatóval, akinek a záródolgozatát 100%-ban mesterséges intelligencia írta. Ez nemcsak etikai kérdéseket vet fel, de az „önálló munka” fogalmát is teljesen semmibe veszi – kivéve, ha az alatt már csak parancsok kiadását értjük. A leginkább megdöbbentő azonban az volt, hogy az illető nem is értette, miért tartom ezt aggályosnak.
Eljutottunk oda – kevesebb mint két év alatt –, hogy a kreativitás mint érték bizonyos körökben már egy algoritmus kezébe került. És még nincs vége. Ma még nem látjuk, hogy mindez milyen társadalmi és szakmai következményekkel járhat.
Félünk, hogy a gépek elveszik a munkánkat, hogy „átveszik a hatalmat” az életünk felett – holott valójában mi adjuk át nekik. Önként. Lelkesen. Dalolva.
Hogyan tovább?
Persze, az AI-nek rengeteg előnye van – és én magam is használom, nap mint nap. De etikusan. És ha írok, azt szeretném, hogy az olvasó az én gondolataimat olvassa – nem a gépét. Ha stratégiát alkotok, az adatok mellett kell valami, amit az algoritmus nem tud: emberi intuíció. Jelenleg ez még nem promptolható – de ki tudja.
